Tour de France, avagy Vác - Párizs biciklivel 2009

Lunéville-ben este olyan fáradt voltam, hogy biciklis ruhában feküdtem le és aludtam el. Aztán éjjel kettőkor felkeltem egy kis tisztálkodásra, átöltözésre, otthon ilyen esetben csak nagy ritkán tudok visszaaludni, itt nem volt ilyen problémám. Reggel azon kezdtem el gondolkodni, hogy mennyi is van még hátra, akárhogy számoltam, négy nap jött ki. Még nem gondolkodtam ezen, de most sehogy sem fért a fejembe, ennyi nap után, miként lehetséges, hogy még négy mindig van belőle. Veszélyes a gondolkozás. Egész nap ezen emésztettem magam, még tekerés közben az út túloldalán szellentő szamár is csak átmenetileg oldotta a hangulatomat. Aztán a nap végére már csak három maradt, és ez megnyugtatott. Nem tudtam, hogy ekkora különbség van a három és a négy között.
Tizenöt nap kerékpározás nem emberfeletti teljesítmény, 96 óra 52 perc 36 másodperc nettó menetidő és 1948,6 km esetén sem az. Az ember ennél sokkal többre is képes. Nemcsak kilométerekben és napokban mérve. De nem is hétköznapi teljesítmény. Aki végigcsinálta az tudja. Alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez (étkezés, szállás, tisztálkodás, időjárás, ízületi és egyéb fájdalmak, szúnyogok, ébresztő, indulunk, ma te vagy a napos), a csoport többi tagjához, vagyis növekszik a kiszolgáltatottság. (Valaki éppen ezt szereti.) Nemcsak a városok, a templomok, a táj, hanem minden nehézségnek a könnyű szívvel való elviselése is élmény lehet. Utólag mindenféleképpen, amit egy szóval összefoglalhatunk úgy is, hogy túléltük, de úgy is, hogy megéltük. Azért (is) indulunk útnak, hogy edződjön a test és a lélek. Ha ezt kibírjuk, akkor újraértékelhetjük korábbi problémáinkat. Vagy rádöbbenhetünk saját kicsiségünkre, függőségeinkre. A másokkal szembeni türelmetlenségünk kezelése mellett, a saját magunk hibáinak felfedezése, javítása, elfogadása is az út nyeresége lehet. Mondjuk a pánik leküzdése. Talán voltak olyanok a túrán, akiktől nem idegen ez a nézetrendszer.
Három hetes kirándulás látnivalóit, eseményeit nehéz röviden összefoglalni. Ha csak a meglátogatott templomokat , az érintett tájakat, megyéket, folyókat, városokat sorolnánk fel, az is oldalakat tenne ki. Az más kérdés, hogy mindezekből ki mennyit észlelt, mennyire tudott rá odafigyelni. Megint más kérdés, hogy mennyi minden mellett mentünk el anélkül, hogy egy pillantást vetettünk volna rá.
Mindenkinek más marad emlékezetes a túrából. Nekem most a donaueschingeni zápor jut eszembe este 10-kor 500 méterrel a cél előtt, a donauwörthi éjszakai tekerés és Bertoldsheim keresése, a Himnusz Trianonban, a 768 lépcső az ulmi katedrálisban, az éjszakai blogírás Regensburgban, Deuil-la-Barre-ban (sünök neszezése közben), a Hänn és a Loron házaspárok vendégszeretete Ehingenben és Meaux-ban, a száguldás lefelé a Vogézekből (azért felfelé is nagyon élveztem), a szúnyogok, a kialvatlanság, amikor azon gondolkodtam, volt-e már olyan eset, hogy valaki elaludt biciklizés közben, a megérkezés a Notre-Dame-hoz és a Champs-Élysées-n való kerekezés, a Duna forrásai, az ellenszél és a traktorok, Attila tábora, az elveszett és megkerült pen-drive, a művelt földek, a gótikus katedrálisok, a GPS javaslata: újratervezés, fordulj meg, ahol tudsz, a végtelen ideig ébredő Varga, a sírás és fogcsikorgatás, a töpörtyű, a hagyma, a szalonna, a bors, az alma, a pattogatott kukorica, a butterkeksz, a nutella és a hazaérkezés. Meg más egyéb is. Most még sok dolog jut az eszembe, de már ez is szűrt anyag, megrostálta az emlékezet. Később bizonyos szituációkban (mondjuk egy jövőbeli kerékpártúrán) felidéződhetnek olyan események, amelyek nem is tűnnek érdekesnek, de akkor jól lehet vele riogatni az éppen aktuális társaságot. Például mi mindenhez fogyaszthatunk tököt.
Rosszabbra számítottam. Régebben másként vártam az indulást. Most is hozott bizonyos megnyugvást, végre lehet kerékpározni és nem kell mással foglalkozni, de egy kicsit elkedvetlenített a három hét, hogy kevesebben jelentkeztek, mint vártam, talán pont az út hossza miatt. A napi távok elterelték a figyelmemet a végcélról, de Lunéville-ben ezt a kérdést is feltettem magamnak: minek megyek én Párizsba? Előzetesen sokkal inkább vonzott a Duna, de Passau, Regensburg, Colmar és Reims is (kár, hogy alig láttunk belőlük valamit), mint Párizs; nem hoztak lázba Párizs mindenki előtt ismert látnivalói. A telefonos szálláskeresés nehézségei (folyamatos visszautasítások, átirányítások „olcsó” diákszállók felé) miatt egyre negatívabb kép kezdett bennem kialakulni a nyugati emberről (korábban sem volt valami túl jó), pedig ugyanolyanok vagyunk, mindkettőnket csak a pénz érdekli; őket bevételi szempontból, engem meg a ki nem adás miatt. Félelmeimet aztán a tapasztalat elhessegette. Párizs ugyan tele volt turistával, de erre készültünk. Azért a két órás sorban állás Versailles-ban nehezen volt megemészthető. Homályosan történelmi zarándoklatnak fogtam fel a párizsi utat Trianon miatt, ez aztán a helyszínen megerősödött bennem: a Cotelle Galery-ben kaptam meg a választ, hogy miért jöttem Párizsba. Aztán magam is furcsállom, de az ott eltöltött 5 nap benyomásai alapján összességében kedvező kép alakult ki bennem a városról. Van ugyan kutyagumi itt-ott, de talán kevesebb a kéregető, mint Pesten, illegális utcai árusból biztos több van, meg rendőrből is, akik kergetik őket. Viszont egészen jól lehet közlekedni, bár elég sok a lámpa, de annak jelzéseit a helyiek csak tájékoztató jellegűnek veszik. (Velünk is megtörtént ilyesmi, érdeklődtek is a rendőrök.) A kerékpárosok megkapták a buszsávot. Pontosan és sűrűn járt a vonat, RER, metró, de túlzás lenne azt állítani, hogy átláttam a rendszert. Szóval tágasnak és élhetőnek találtam a francia fővárost, de bizonyos negyedekbe nem jutottam el, az ott élők elképzelhető, hogy más véleményen vannak. A nyugati emberről a fejemben élő képre is rácáfoltak a túra útvonala mellett lakók. Tizenöt helyen szálltunk meg, ebből 7 helyen semmit nem kellett fizetnünk, 4 helyen pedig csak jelképes összeget (1 euró fejenként). Petra Hänn reggelit hozott az ébredező csapatnak Ehingenben, nicht bezahlen szavakkal utasította el, hogy fizessünk érte. Nagyszerű érzés volt leülni Loronék mellé az asztalhoz, megosztani velük, ami nekünk volt, venni abból, amit ők kínáltak. A testvérvárosok, Donaueschingen és Deuil-la-Barre is kitettek magukért: fogadtak, szállást adtak, vendégül láttak. (Mi is kitettünk magukért, biciklivel mentünk hozzájuk.) A legjobb reggelinket minden bizonnyal Donaueschingenben fogyasztottuk el. Kellemesen csalódtam Párizsban és az emberekben.
Végül szólok azokhoz is, akik utunk nyomán, vagy egyéb indíttatásból arra adják a fejüket, hogy nyugati irányba kerékpározzanak nyáron: Készüljenek fel, hogy jobb lesz az utak minősége, több lesz a szembeszél, mint a hátszél, később kel és később nyugszik a nap, rengeteg bicikliút van, sokszor az út mindkét oldalán, de azt nem lehet tudni, hogy melyik mikor és hogyan ér véget, végül a bal felük jobban le fog barnulni, mint a jobb!